A Kaposvár-Siófok vasútvonal Külső-Somogy legszebb táján vezet keresztül minket, miközben megismerkedünk a gyönyörű dombok közt eldugott kis településekkel és azok lakóival. Az útirány korántsem mondható egyenesnek, a sebesség pedig nagynak, de minket, vasútbarátokat ez nem nagyon érdekel... Aki már utazott rajta -főleg aki ősszel- sokáig nem fogja elfelejteni a Somogymeggyes környéki erdős dombokat vagy a felsőmocsoládi vízválasztót.

 Kaposvár, Kaposvár, köszöntjük kedves utasainkat! Frissen váltott jegyemmel kilépek a Pfaff Ferenc által tervezett szép állomásépületből a peronra. Az első négy vágányról indulnak a személyvonatok.Bent áll több is, a siófoki vonatot az első vágányon találom. Nem túl hosszú, egy Bzmot és egy pótkocsi megteszi. Indulásg megtelik a vonat, főleg nyugdíjasokkal és -kora délután lévén- diákokkal. Az első kilométereket a dombóvári vonallal párhuzamosan tesszük meg, a Kaposszentjakab nevű megállóhely után, egy "Kaposvár-elágazás" feliratú őrht után kanyarodunk el tőle. Elhaladunk egy felüljáró alatt, majd a Villamossági Gyár mellett megyünk el, melynek iparvágányán szép fákat, bokrokat láthatunk... Egy újabb felüljáró után jobbra-balra kanyargunk a Kaposvári Egyetem mellett. Kéne ide egy megálló, biztos lenne utasa is. Némi emelkedő után megállunk egy rendezett park szélén. Toponáron vagyunk. Indulás után nem sokkal balra láthatjuk a régi állomásépületet és a rakodóvágányt. Innen egyenes a pálya észak felé. Az aránylag jó minőségű, betonaljas pályán 60-nal "száguldozunk". Egy fénysorompós útátjáró után megerkezünk Répáspusztára, melynek már csak a neve emlékeztet régi szerepére: annak idején tekintélyes mennyiségű cukorrépát szállítottak a kaposvári cukorgyárba. Ma már se répa, se rakodóvágány, csak egy elárvult állomásnévtábla dacol még az idővel. A következő megálló, Somogyaszaló tulajdonléppen Antalmajorban van. Itt sem rózsásabb a helyzet: az egykori háromvágányos, nagy állomás helyén már csak egy esőbeálló van-de az legalább szép. Lankás dombok között, egy széles völgyben suhanunk a vonal legújabb megállója, Somodor felé. Ezt az 1980-as években építették.Jól tették, ugyanis sokan járnak be innen Kaposvárra. Pár kilométer után Mernye háromvágányos állomására érünk, ahol újabb tömeg hagyja el Piroskánkat. Itt megtalálható monden, ami egy vasútbarát szeme-szájának ingere: tipikus emeletes állomásépület, előtte gyönyörű kovácsoltvas oszlopokon álló névtábla, fából ácsolt áruraktár, karos jelzők, tekerős sorompó... Ha jókor jövünk, pár teherkocsit is láthatunk, amikbe fát rakodnak. Érdekesség, hogy a vonat érkezését egy fatönkre felállva lesi a forgalmista, hogy időben leengedhesse a sorompót. Ezt a kis "oázist" magunk mögött hagyva  robogunk az "elővárosi" vonatok végállomása, Felsőmocsolád felé. Mivel itt szolgálat nincs, a kalauz megy be a kitört ablkú forgalmi irodába, hogy telefonon kérjen engedélyt a visszaindulásra. Ez az 1894-ben épült vonal vége, valaha fűtőház is volt itt, ma meg csak romok és pusztulás...

 

Innen kihaladva betonaljas, egyenes pálya kanyargóssá és faaljasá válik. Ez már az 1906-ban épült vonalrész. Töltésen és bevágásban kapaszkodunk fel a vonal legmagasabbb pontjára, a Kapos és a Koppány vízválasztójára. Ezen a szakaszon, ha a nyirkos falevelek a pályára esnek ősszel, a kerekek igencsak kipörögnek rajtuk, és le kell söpörni a pályát, ha tovább akarunk jutni. Utána "lezúgunk" a völgybe. Balra egy fatelep látható, iparvágányán egyszerre 8 Eas kocsit lehet megrakni, ezt a lehetőséget igencsak kihasználják. Hamarosan Kisbárapátiba érkezünk, az utasok jó része ezen a kétvágányos megálló-rakodóhelyen fejezi be útját, általában tíz elszánt utas vonatozik tovább Tabig. Itt láthatjuk először azt a kis állomásépületet, mely ezen a vonalon igen jellemző. Nemrég aszfaltozott, magasított peron épült ide. Épphogy elindulunk, már meg is állunk: a kalauznak kell letekernie a régi csapórudas sorompót, mivel szolgálat nincs. A vonatnak persze az átjáró után meg kell várnia, hogy jegyvizsgáló szabaddá tegye az utat és fölszálljon. EU, 2006... Pár kilométer múlva egy 180 fokos(!) kanyar után Bonnya egykor háromvágányos állomása következik. Itt is már csak egy megálló van, az infrastruktúra kimerül egy betonbunker (avagy"ojjektum") jellegű esőbeállóban. Hasonló a helyzet a nagytoldipusztai megállóban, ami az iinnen jó messze lávő Andocs nevét viseli. Itt az "ojjektumon" kívül áll egy pályaőrház is. Innen alámosások nyoma mellett döcögünk Karádig, ahol az emeletes állomásépületben még szolgálat is van. A háromvágányos megálló-rakodhelyet elhagyva a dombóvári pályamesteri szakasz végét és a kanizsai elejét jelző táblákat látunk. Innentől csak 30-cal mehetünk. Beveszünk egy nagy kanyart, így még sokáig láthatjuk a sárga karádi állomást. Kezdődik a vonal legszebb szakasza! Pár perc múlva az eddig párhuzamos dombokat mély bevágásokkal és néhol szédítően magas töltéseken keresztezzük. A domb tetején vezető utakat szép vasbeton hidakon vezették át. Itt szinte egy centi egyenes pálya sincs: gyakorlatilag ellenívek sorozata ez a szakasz. A töltésekről gyönyörű látvány tárul elénk, balra lábunk alatt  hever Somogymeggyes, a következő falu. Állomása a vonalon a leghangulatosabb. Apró kis állomásépülete öreg fákkal, virágokkal van körbevéve, a járdákat fehér téglák szegélyezik...Mintha a múltba érkeztünk volna! Ennek a kéétvágányos kis mgálló-rakodóhelynek a neve korábban Kötcse-Csicsalpuszta volt,ezért a siófokiak gyakran nevezik ezt a vonatot "csicsali expressznek".Az utoló tekerős sorompó után gyönyörű erdőben ereszkedünk Kapolypuszta felé, ahol áthaladunk a "Fradi sormpón" ami nevét az egykori FTC-drukker bakterről kapta, aki zöld-fehér virágágyást ültetett az őrház elé. Itt mellénk ér a Kis-Koppány patak,ami útitársunk lesz Ádándig. Kapoly állomásán két iparvágány is van, de már egyiket sem használják. A következő település, Tab az egyetlen város a vonalon. A siófoki "elővárosi" vonatok a település keleti végén lévő négyvágányos állomásig közlekednek. Az emeletes fevételi épület előtt előtt címeres zászlórúd, mellette fából ácsolt áruraktár található. Siófok felé kihaladva jobbra az egykori motorszín maradványai: a két lapos tetejű épület és a csonkavágány.

 Követező állomásunk Bábonymegyer, kitérővágányán fát rakaodnak. Utána még sokáig döcögünk a hosszan elnyúló falu mellett. Daránypusztán az egykori illóolajgyárnak már csak a romjai állnak. A kocka stílusú állomásépülethez hasonlóan: a falak összefirkálva, néhol a fal is megbontva. Érdekesség, hogy az 1990-es években a vonatszemélyzet bonyolította le a személyvonatok találkozását. Utána a 65-ös utat keresztezzük. Som-Nagyberény régi épületének vasút felőli oldalát nagyon szétverék, pedig hátul laknak. Nem kapának "tiszta udvar-rendes ház" táblát... A Kis-Koppány pataktól egy jórészt faából készült híd után búcsúzunk el. Hamarosan az utolsó "élő" állomás, Ádánd következik, gyakran megállítják a vonatot a Kaposvár felőli bejárati jelzőnél. Itt két vágányt használnak, a harmadik zárva van. A vonalon egydülálló kis állomásépület és egy romos, fából készült teheráruraktár az érdekessége. Valaha innen indult ki az Ádánd-Pélpuszta kisvasút, csekély maradványai ma is láthatók, egy kocsija Kemencén van. Jobbra még egy iparvágányt láthatunk. A siójuti megálló épülete csendben pusztulgat, nem lakik benne senki. A közelben lévő pályaőrházban azonban még él egy nyugdíjas vasutas. Miután elbúcsúzunk a domboktól, áthaladunk a Sió csatorna acélrácsos hídján, A 2. világháború után Budapestről került ide az 1896- ban épült szerkezet. Az M7-es autópálya hídja alatt átbújva jobbra egy nagy rakodóállomást látunk, majd megállunk a csak egy fém esőbeállóval rendelkező Sióvölgye megállóhelyen. A 70-es út sorompója után rákanyarodunk a 30-as vonalra, és hamarosan beérünk a siófoki állomásra, ahol elbúcsúzunk kis vonatunktól.